…S kigördült velük a vonat.

Alig érkeztek meg, de már tovább is indultak, és csupán magunkat láttuk az elsuhanó vonatablakokban tükröződve, amint integetünk és könnyezünk, aztán a mozgás egyre gyorsabbá vált, szétfolytak a kontúrok, és olyanná vált az egész, mintha meg sem történt volna.

Pedig együtt voltunk ezen a napsütéses márciusi héten: a városháza tornyán, a díszteremben, a helyi nevezetességek között, a fővárosba tartó kirándulóbuszon (jóllehet csak lélekben, mert azért tanulni-tanítani is kellett), a soproni idegenvezetésen, az okosotthon tervezésekor – minden percben, amit nem lehet igazán megörökíteni.

Együtt voltunk: 11. és 12. osztályos tanulók, és talán nem is tudtuk pontosan, mibe vágunk bele. Abban biztosak voltunk, hogy kaland lesz; olyan, amelybe belefáradunk majd, amely kisebb-nagyobb áldozatokkal jár, de amelynek végén felsejlik a bizonyosság, hogy a távolból is működhetnek őszinte emberi kapcsolatok.

Ezt éljük most. Mivel már nincsenek itt, készülünk az új találkozásra. Minden perce megérte, és jövőre várjuk a még szebb folytatást.