Ugyanazon az úton járt haza, évtizedek óta. Amikor a szomszéd telken építkezni kezdtek, mély gödör zárta el útját. A megszokott úton haladva nem vette észre, beleesett. Jól megütötte magát. Kimászni nem tudott. Kiabálni kezdett segítségért.

Az arra jövő pszichológus készségesen ajánlotta fel segítségét, megvizsgálta a gödör kiterjedését, mélységét, összehasonlította azt más ilyen élethelyzetekkel és a férfi személyiségével. Kifejtette ezek összefüggését, egymásra hatását, majd ezek figyelembevételét ajánlva elköszönt.

Hamarosan megállt egy pszichoterapeuta is a gödör szélén. Leguggolt, hogy közelebb legyen a klienséhez, érdekes kérdéseket tett fel a férfi múltjára vonatkozóan, majd a korábbi gödörbeeséses tapasztalatait és az onnan való kikászálódás lehetőségeit illetően. Mivel az áldozat még sohasem volt ilyen helyzetben, hozott neki egy ásót, és ajánlotta, ásson mélyebbre, ott majd rálel a megoldás gyökereire. Aztán, munkájával elégedetten, folytatta útját.

Bibliaórára menet megállt a kiáltozás hallatára a lelkész is. Meghallgatta a szomorú történetet, majd megkísérelte biblikus összefüggésbe állítani azt és hitbeni tanítást nyújtani. Elmondta a 130. zsoltár: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram…”, majd áldást kívánva sietett a bibliaórára.

Az arra járó szociális munkás azonnal beugrott az áldozat mellé a gödörbe, hogy tisztázza vele, melyik biztosítónál jelentheti majd be kártérítési igényét, és utána fekvőtámaszokat végeztetett a férfival, hogy az majd képessé váljék önerejéből kimászni a mélységből.

Szerencsére arra sétált egy pszichiáter orvos is. Röviden diagnosztizálta a kórképet, majd táskájából néhány tablettát vett elő, melyeket a bajba kerültnek – a dózis pontos megjelölésével és a lehetséges mellékhatásokról való felvilágosítással – vigyázva ledobott.

Már későre járt, mikor az edzésről hazafelé tartó kisfiú csodálkozott le a gödörbe kerültre.

• Tessék mondani, elhozzam a létránkat? – kérdezte. Elhozta. Kimászott.

A kertész egy erős kőrisfakarót kötözött oda a facsemete törékeny törzséhez, hogy támasza legyen és segítsen neki egyenesen nőni.

Amikor a szél táncba hívta, a fiatal facsemete nyugtalanul rázogatta egyre dúsabb lombját, jobbra-balra hajladozott és kiabált:

• Engedj már el, kérlek, miért fogsz ilyen szorosan? Nézd, hogy ringatóznak a többiek a szélben! Miért csak nekem kell vigyázz-ban állnom?
• Azért, mert eltörnél – ismételgette hajthatatlanul a karó. – Vagy pedig rossz tartást vennél fel, megcsúnyulnál és meggörbülnél.
• Csak azért mondod ezt, mert öreg vagy és irigy! Engedj el!

A fiatal fa minden erejéből igyekezett kiszabadulni, de az öreg karó szilárdan ellenállt, és erősebben, elszántabban szorította, mint valaha.

Egy nyári este mennydörgés, villámlás és pusztító jégverés kíséretében valóságos orkán zúdult a vidékre. A tomboló szélvihar vad ölelésében vergődve a fácska minden ízében recsegett-ropogott, lombja szinte a földet súrolta. A legerősebb szélrohamok majdnem kitépték a földből a gyökereit.

• Végem van – gondolta a fa.
• Tarts ki, fiacskám – kiáltotta a vén karó, amely összeszedte agg rostjainak minden erejét és szembeszállt a förgeteggel.

Nehéz, hosszú és fárasztó harc volt. De a végén a fácska megmenekült. Az öreg karó azonban halott volt, csak két szánalmas csonk maradt belőle.

A fiatal fa most mindent megértett és sírva fakadt.

• Ne hagyj el engem! Még szükségem van rád!

De nem kapott választ. A karó egyik darabját a hurok még szorosan ott tartotta a fiatal fatörzs mellett. Olyan volt, akár egy utolsó ölelés.

Ma a járókelők csodálkozva nézik az erős fiatal fát, amely szeles napokon mintha gyengéden ringatna egy kiszáradt fadarabot.

A Mester az íjászat valódi bajnoka volt. Egyik reggel elhívta tanítványát, hogy bemutassa neki tehetségét.

A tanítvány már több százszor látta, de azért engedelmeskedett neki.

A monostor melletti erődbe mentek, ahol egy tölgyfához értek. A Mester elővett egy szál virágot, amit a szíjába tűzött, és föltette az egyik ágra.

Kinyitotta a táskáját, és kivette belőle a csodálatos, egyedi íját, egy nyilat és egy hímzett fehér zsebkendőt. Ezután százlépésnyire távolodott a fától.

Megkérte tanítványát, hogy gondosan kösse be a szemét kendővel. Így is lett.

• Hányszor láttad, ahogy az íjászat ősi, nemes mesterségét gyakorlom? – kérdezte a Mester.
• Minden nap – válaszolta a tanítvány.
• És mindig eltaláltam a céltábla közepét, akár háromszáz lépésről is?
• Természetesen igen.

A Mester ott állt, bekötött szemmel, lábait jól kitámasztotta, jól megfeszítette az íjat, és lőtt. A nyíl csak úgy süvített a levegőben, de szégyenszemre még a fát sem találta el, nemhogy a virágot.

• Megvolt? – kérdezte a Mester, miközben megpróbálta levenni a kendőt a fejéről.
• Nem, teljesen mellélőtted…Azt hittem, az elme erejét akartad megmutatni, és hogy milyen csodás dolgokra vagy képes vele – válaszolta zavarodottan a tanítvány.
• Nos, épp most tanítottam meg neked a legfontosabb leckét az elme hatalmáról – mondta a Mester. – Ha el akarod érni a célod valamiben, csakis arra koncentrálj! Mert ha nem látod a céltáblát, soha nem fogod eltalálni!

Egy meleg nyári napon, dél körül, az erdőben mély csend honolt. A madarak a szárnyuk alá rejtették fejüket. Mindenki pihent. Csak a pinty nézett föl, és megkérdezte:

• Mi az élet?

A nehéz kérdés mindenkit zavarba hozott. A rózsa, aki éppen akkor bontogatta szirmait, így szólt:

• Az élet kibontakozás.

A pillangó, aki egyik virágról a másikra szállt, így szólt:

• Az élet csupa vidámság és napsütés.

A hangya, aki éppen egy nálánál tízszer hosszabb szalmaszálat vonszolt maga után, így szólt:

• Az élet munka és fáradság.

A méhecske, aki nektár után kutatott a virágokon, így döngicsélt:

• Az élet munka és élvezet.

A vakond is kidugta a fejét a földből:

• Az élet harc a sötétben.

A szarka, aki egész életében mások bosszantásával foglalatoskodott, így vélekedett:

• Miféle sületlenségek ezek? Inkább kérdezzük meg a nálatok okosabbakat!

Ekkor heves vita kerekedett, míg végül megkérdezték a csendes nyári záport.

• Az élet könnyek sokasága.

A közelben morajlott a tenger. A hullámok fenségesen felemelkedtek, és félelmetes erővel zúdultak neki a szikláknak, majd visszahúzódtak, hogy erejüket visszanyerve ismét a gránitos part ellen törjenek. Ők így szóltak:

• Az élet egy örök, reménytelen küzdelem a szabadságért.

A tágas, kék égen a királysas körözött, s így szólt büszkén:

• Az élet a magasságok meghódítása.

A hajlékony fűz is megszólalt:

• Az élet a meghajlás képessége a szélviharban.

Beesteledett. Így szól a bagoly:

• Az élet a lehetőség kihasználása, mikor mindenki alszik.

Egy ideig csend borult a tájra. Egy fiatal férfi érkezett haza késő éjszaka, és kifakadt:

• Az élet a boldogság örökös keresése és csalódások sorozata.

Végül csodálatos ragyogással elérkezett a hajnal. Teljes dicsőségében kibontakozott, és így szólt:

• Miként én, a hajnal, az elkövetkező nap kezdete vagyok, úgy az élet az örökkévalóság kezdete.

Erőt kértem Istentől, hogy megvalósíthassam saját céljaimat, de gyengeséget kaptam, hogy megtanuljak alázattal engedelmeskedni.

Egészséget kértem, hogy nagy dolgokat vihessek végbe, de erőtlenséget kaptam, hogy még jobb dolgokat tegyek.

Gazdagságot kértem, hogy boldog lehessek, de szegénységet kaptam, hogy bölcs legyek.

Hatalmat kértem, hogy az emberek tiszteljenek, de kicsinységet kaptam, hogy megérezhessem Isten szükségét.

Olyan dolgokat kértem, amivel az életet élvezhetem, és életet kaptam, hogy élvezzem a kicsiny dolgokat.

Semmit sem kaptam mindabból, amit kértem, de mégis mindent megkaptam, amit reméltem.

Önmagam ellenére rejtett imáim meghallgatást nyertek. És ezzel érzem, hogy még áldottabb vagyok…

Rettenetes zaj volt az udvaron. A gyerekek játszottak. Hozzászokott már, de ezt az üvöltést és tombolást még az ő jámbor lelke sem tudta elviselni. Letette az újságot, a botja után nyúlt, és lassan lement az udvarra. Időbe telt, amíg a gyerekek egyáltalán észrevették, hogy ott van. Odajöttek hozzá, mert szerették, néha történeteket is mesélt nekik.

• Hát ti meg mit játszotok, amihez ekkora zaj kell? – érdeklődött.
• Háborúsdit! És ahhoz kell ám csatazaj is…- mondta az egyik kis kipirult arcú nebuló.

Elkomorult a tekintete, hirtelen a messzi múlt kitörölhetetlen emléke árasztotta el az udvart…október 23. november 4. A repesz ütötte seb most még jobban fájt a testében…

Magához húzta és cirógatta a kócos gyerekfejet. Hiába volt író, képtelennek érezte magát, hogy megértesse velük, a háború nem játék… Mentő ötlete támadt:

• Halljátok, mi lenne, ha a változatosság kedvéért békét játszanátok?!

A gyerekek odavoltak az ötlettől, ujjongva rohantak, ki tudja, hova. Felmászott fájó lábával a lakásba, csak teste ült a karosszékben, lelke messze járt…Kopogás nélkül csapódott fel az ajtó, hirtelen beömlöttek a gyerekek a szobába. Tanácstalan, kíváncsi, ragyogó szemek meredtek rá.

• Veletek mi van? – kérdezte a kis betolakodókat.
• Csak még azt tessék megmondani, hogy is kell azt a békésdit játszani?!

Nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen-e…

Élő örökségünkért

hitünk gazdagságáért

szavadért, amely

soha nem hallgat el

áldott légy

Szentlélek Isten

Az emlékezésben ne hagyj megrekednünk

légy most közöttünk újjáteremtő hatalmaddal

söpörj végig rajtunk lélekszeleddel

törd szét a vallásosság vitrinében őrzött relikviáinkat

felszínes és hasznavehetetlen bölcsességeinket

és rázz fel önhittségünk kényelméből

világot rendítő Evangéliumoddal

Ma, amikor újra téged áldunk

élő örökségünkért, hitünk gazdagságáért

szavadért, amely soha nem hallgat el

formálj, alakíts, újíts meg bennünket

Szentlélek Isten.

Kalapácsával és vésőjével kezében, a szobrász elmélyülten dolgozott egy márványtömbön, amikor fagylaltját nyalogatva, egy arra sétáló kisfiú megállt műhelyének ajtaja előtt.

A kisfiú csodálkozva figyelte a fehér porszemeket, a szanaszét hulló kisebb és nagyobb kődarabokat.

El nem tudta képzelni, mi történhet odabent: egy kicsit furcsának tűnt ott bent az az ember, aki úgy kopogtatta azt a nagy követ, mint egy őrült.

Pár nappal később, amikor a kisfiú újra elhaladt a szobrász műhelye előtt, meglepődve vette észre, hogy azon a helyen, ahol egy márványtömböt látott, most egy nagy és hatalmas oroszlán áll.

Izgatottan odaszaladt a szobrászhoz és megkérdezte:

• Bácsi, honnan tudtad, hogy a kőben egy oroszlán van?

A mester azt állította, hogy van egy könyve, ami minden elképzelhető ismeretet tartalmaz Istenről. Soha senki nem látta ezt a könyvet, mígnem egy tanítvány, hosszas könyörgés árán, egy látogatás alkalmával meg nem szerezte a mestertől.

Hazavitte magával, majd nagy várakozással kinyitotta…

A könyv minden oldala fehér volt.

• De hiszen ebbe a könyvbe nincs is írva semmi! – méltatlankodott a tanítvány.
• Tudom – válaszolt elégedetten a mester -, de nézd csak, mi mindenre emlékeztet:

Életed minden egyes pillanata egy fehér oldal. Rajtad áll, teleírod-e. És ha kívülről csak egy kőtömbnek is tűnsz, a bensődben van egy oroszlán. Rajtad áll, kiengeded-e.

Az időbeosztásról tartott előadást menedzsereknek a híres szaktekintély. 

Minden bevezetés nélkül kitett egy kancsót és egy kosarat a pulpitusra. A kosárban lévő kövekkel elkezdte megtölteni a kancsót. Mikor már több nem fért bele, megkérdezte a hallgatóságot:

• A korsó most tele van? 
• Igen – hangzott az egyhangú válasz. 

A tudós nem reagált erre a megállapításra, hanem apró sóderért nyúlt a kosárba és lassan beleszórta a kosárba a nagy kövek közé. Egy maroknyit, aztán még egyet. Majd megrázta a korsót, és még egy maroknyi sódert töltött bele. Ezután újra feltette a kérdést:

• Most tele van a korsó?

A legokosabbak a hallgatóságban kapiskálni kezdtek valamit, és óvatosan csak annyit mondtak:

• Valószínűleg nem.
• Nagyon jó! – mondta a szakember, és egy nagy zacskó homokot vett elő a kosárból. Finom sugárban öntötte be a kövek és a sóder közé. Amikor színültig megtelt a korsó, újra feltette a kérdést:
• Most tele van a korsó? 
• Nem! – kiáltották a hallgatói.
• Nagyon jó! – mondta a tudós, és mint várható volt egy üveg vizet vett elő a kosárból, és csordulásig töltötte vele a korsót. Mikor elkészült a kísérlettel, tekintetét a hallgatóságra emelve ezt kérdezte:
• Milyen nagy igazságra irányítja a kísérlet a figyelmünket?

Rövid gondolkodás után a legbátrabb menedzserek megpróbálkoztak a válasszal:

• Azt példázza, hogy még sok feladatot vállalhatunk el akkor is, ha úgy érezzük, hogy időnket betábláztuk teljesen.
• Nem, egyáltalán nem! – kiáltott fel a tudós-, egyáltalán nem erről van szó. A nagy igazság, amire a kísérletünk rávezet ez: aki elsőként nem a legnagyobb köveket helyezi el a korsóban, az később nem fogja tudni beletenni azokat!

Síri csend ülte meg a termet. A tudós folytatta:

• Melyek életünk valóban nagy kövei? Az egészség? A család? A barátok? Álmaink és kívánságaink teljesülése? – vagy egyszerűen azt tenni, amihez kedvünk van? Tanulni? Egy nemes célért küzdeni? Vagy valami egészen más?

Aztán még hozzátette:

• Ne feledjék, először a legnagyobb kövek helyét kell biztosítani az életünkben – különben elhibázzuk életünket! Ha a mellékes dolgokat helyezzük előtérbe, nem marad hely a lényeges számára. Először mindig fel kell tenni a kérdést: Mi az, ami igazán fontos?

Búcsúzóul ennyit mondott:

• Adjon Isten elég bölcsességet valamennyiünknek ahhoz, hogy a fontosat és a lényegtelent megkülönböztetni tudjuk!

Egy anyuka szerette volna ösztönözni kisfiát a zongoratanulásban, ezért elvitte őt a nagy Paderewski egyik koncertjére. Mikor elfoglalták a helyüket, az anyuka két sorral hátrébb észrevette az egyik barátnőjét, így hátrament hozzá, hogy köszönjön neki. A kisfiú már türelmetlen volt. Fölállt, és elkezdett bolyongani a színházban, míg végül egy olyan ajtóhoz ért, mire az volt kiírva: „Belépni tilos.” 

Mikor fények kialudtak, az anyuka visszatért a helyére, de nem találta ott a kisfiát. Ijedten kereste szemével, miközben felemelkedtek a függönyök, és a fények egy gyönyörű zongorát világítottak meg a színpad közepén. 

Az anyuka rémülten vette észre, hogy a kisfia ott ül a zongoránál, és békésen pötyögteti ujjaival a „János bácsi, János bácsi”-t. 

Ebben a pillanatban lépett be a művész; a zongorához sietett, és halkan odasúgta a kisfiúnak: 

• Ne hagyd abba, folytasd csak!

Odaült mellé, és bal kézzel elkezdte játszani a kíséretet, majd jobb kezével átölelte a kisfiút, és újabb dallamokat improvizált a darabhoz. Az idős művész és a fiatal tanítvány így varázsolt a kínos helyzetből egy bámulatosan kreatív előadást.